A Ludasi Művelődési Egyesület gyerekmesemondói 1997-ben a IV. Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny szabadkai elődöntőjén szerepeltek először. Az ott elért sikereken felbuzdulva mesemondócsoport alakult a faluban, amely napjainkban is aktívan működik. A csoport tevékenysége nemcsak a mesemondás hagyományának egy újabb formáját hozta létre, hanem sokban hozzájárult ahhoz is, hogy a faluban kedvező változás ált be a mesehagyományhoz való viszonyban. Ennek a változásnak köszönve a Ludason az elmúlt években a hagyományos mesemondók felújított tevékenysége is a folklorizmus keretein belül kapott helyet. A tradicionális mesemondást kutatva és a mai állapotokat is megfigyelve kirajzolódtak a ludasi mesemondás hagyományának különböző formái. A következőkben erről szeretnék szólni.

A ludasi hagyományos mesemondók

 

A ludasi mesehagyományt csak szórványos adatokból tudjuk rekonstruálni. A falu mesemondóiról szóló első adatunk 1961-ből való, amikor az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Tanszékének hallgatói mesegyűjtést végeztek Ludason.[1] Ebből a gyűjtésből négy mesemondót ismerhetünk meg (Márki Istvánt, Piukovics Istvánt, Nagy Lidit és Bartovics Istvánt). Sajnos ezekből a munkákból a mesemondásról, annak alkalmairól, a mesemondó és közönségének kapcsolatáról keveset tudunk meg. Matijevics Lajos bevezetőjében szól a falu mesemondói hagyományáról, s a következőket mondja: „Az idősebbek között főleg a férfiak a mesemondók és mesekedvelők, viszont a fiatalabb nemzedék lányai mesélnek szívesebben.”[2]

A kilencvenes években megkezdett gyűjtések anyagából a ludasi mesemondók közül mesetudás és életszerű előadói képesség tekintetében kitűnt Szűcs László (1922–1998), aki valódi mesemondó egyéniség volt. Az édesapjától örökölt meserepertoár megszólaltatásában törekedett a szöveghű elmondáshoz, emellett azonban mesemondását a szabad, kötetlen előadásmód jellemezte. Meseelőadásait az alkalomhoz és a hallgatóság elvárásaihoz igazította. Gesztusaival, arcmimikájával hanghordozásával életre keltette a mese szereplőit, igazán gazdag élményt nyújtva ezzel a közönségének. Az 1990 óta tőle gyűjtött anyagból tudtunk meg legtöbbet a ludasi mesemondás hagyományairól.[3]

A fentieken kívül rendelkezésünkre áll az a meseanyag, amely Beszédes Valéria 1996-os gyűjtéséből származik.[4] Szalma Mária (1923–2002) és Barát Erzsébet (1922–) ekkor csak néhány mesére emlékezett vissza. Hasonló mesemondókat ismerhetünk meg abból az anyagból is, amelyet Vörös Imelda, a mesemondó csoport akkori vezetője gyűjtött Takács Jánostól és Lajkó Arankától. Sem Beszédes, sem Vörös mesemondói nem vettek részt mesemondóként a falu hagyományos mesemondási alkalmain. Az a tény, hogy ismernek meséket, és ezeket el is tudják mondani, a mesemondó csoport megalakulása után lett jelentős a faluban. Szalma Mária el is mondta, hogy anyósa volt igazi mesélő, ő csak az ő meséire emlékezett vissza. Ennek ellenére tőlük is számos adatot tudtunk meg az egykori ludasi mesemondásról.

A fent említett gyűjtésekből jól körvonalazódik, hogy Ludason egykor, a hagyományos mesemondási alkalmak korszakában a mese egyik funkciója a felnőttek szórakoztatása volt. Ilyen céllal meséltek mesét vasárnap délutáni pihenéskor, a férfiak összejövetelein borbélyműhelyekben, az istállóban alvó legények egymás között, a téli összejöveteleken, disznóvágáskor, a társas munkák alkalmával stb. A dohánnyal kapcsolatos munkák végzése a faluban fontos mesemondási alkalmat jelentett. A falubeliek szívesebben mentek olyan helyre dolgozni, ahol jó szavú mesélő ember szórakoztatta a munkásokat. Ez a fajta mesemondási gyakorlat a hatvanas években még élt. Megszűnése után a mesemondás már csak a családon belül, valamint a férfiak összejövetelein élt tovább. Ez utóbbit többnyire a tréfás, a faluban ”zsíros” meséknek nevezett műfaj jellemezte, ezek az összejövetelek nem jelentettek rendszeres mesemondási alkalmakat. A gyermekeknek szóló mesélés a hagyományos mesemondás fénykorában is párhuzamosan működött a felnőtteknek való mesemondással. A hetvenes években a mesemondás többnyire csak a gyermekek szórakoztatása lett. A kilencvenes évek közepén felfedezett, egy-két mesét ismerő mesemondó asszonyok mesemondása is kizárólag a gyermekek világára korlátozódott. Ezért ezeket a meséket és mesemondási alkalmakat már pedagógiai elvek szabályozták. Teret kaptak itt a gyerekek számára érthető és élvezhető rövidebb állatmesék, tündérmesék, legendameséknek valamint a tréfás mesék.

A mesemondás újabb formája – gyerekmesemondók

 

A falu 1997-ben megindult aktív művelődési életének és a Vajdaságban évenként megrendezett mesemondó versenynek köszönhetően, a mesemondás a faluban a folklorizmus keretein belül újjáéledt. A mesemondó csoport létrehozása majdnem egyidőben történt a Ludas Matyi Művelődési Egyesület megalakulásával. 1997 márciusában Beszédes Valéria a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny egyik létrehozója azzal a kérésével kereste meg az egy hónapja megalakult művelődési egyesület elnökét, Vörös Imeldát, hogy vegyenek részt a mesemondóverseny tavaszi elődöntőjén. Ekkor Ludason már létezett egy 26 főből álló gyerekcsapat, amelyik a betlehemezés, majd a farsangi népszokások felelevenítésével megindította azt a kulturális folyamatot, amelynek eredményeképpen megalakult a Ludas Matyi Művelődési Egyesület. Mivel ez a gyerekcsoport a hagyományápolás céljával jött létre, szívesen bekapcsolódtak a mesemondó verseny munkájába is. A mesetanulást mesegyűjtés és kutatómunka előzte meg. Vörös Imelda – mint ahogy fennt már említettük – hangszalagra vett néhány mesét, valamint összegyűjtötte a már felfedezett ludasi mesemondók anyagát, a leírt szövegek mellett a hangzóanyagot is mellékelt. A gyerekek hangszalagról tanulták a szövegeket. Vörös Imelda fő instrukciója a következő volt: "meséld úgy, hogy lásd és éld át!". A mesemondó versenyen való sikeres fellépés után a gyerekmesemondók első ludasi fellépése a falunapon volt. A falubelieket lenyűgözte a mesemondók előadása, főleg az lepte meg őket, hogy az ő otthon beszélt ö-ző nyelvjárásuk színpadra került. Ettől kezdve a falu hagyományos mesemondói több alkalommal meséltek a mesemondócsoport gyerekeinek. Sőt az is előfordult, hogy közösen léptek fel velük.

A folklorizmus jelenségeként tekinthető mesemondás néprajzi érdekessége, hogy a fiatalok nemcsak az idősek meséit mesélik, hanem a mesemondás módszereit is tőlük tanulják. Szűcs László a falu legnagyobb repertoárral rendelkező, legjobb mesemondójaként még részt vett ezeken a szervezett mesetanulási összejöveteleken. A mesét mondó gyerekek azóta is folyamatosan mesélik a tőle tanult meséket. Néhány jobb képességgel rendelkező fiatal előadásában látványosan megjelenik Szűcs László előadási módjának hatása. Mesetanulás szempontjából nagyon tanulságos Barát Erzsébet és a legsikeresebb fiatal mesemondó, Takács Roland viszonya, akinek gyerekkorába Barát Bözsi néni nagyon sokat mesélt, többek között azokat a meséket is, amelyekkel ma Roland színpadra áll. Ez a gyerekkori hatás érezhető mesemondásában. A ludasi gyerekek esetében már a mesemondás tanulásának a módja sem tradicionális, bár még érintkeznek a hagyományos mesemondási alkalmakkal, de ők már nem a megszokott mesetanulási folyamatokat megjárva (gyerekkori mesehallgatás, több évtizedes passzív mesetudást követő mesemondás) válnak jó mesemondókká. A mesemondás tanulása és az előadási alkalmak alapján – a hagyományos mesetanulás és mesemondási alkalmak mellett – a következő formák jellemzőek a ludasi mesemondásra:

– Hagyományos mesemondó, aki régen hagyományos mesemondási alkalmakkor mesélt, de a folklorizmus hatására új környezetben (színpad, gyerektábor) is mesél – Szűcs László, Barát Erzsébet, Szalma Mária

– Hagyományos mesemondó, aki csak új környezetben (színpad, tábor) mesél –Takács Roland

– Mesemondócsoporton belüli mesetanulás, színpadi szereplés céljából – a mesemondócsoport tagjai

A népmese mint érték

A mesének folklorizmus jelenségként való továbbélése eredményezte a ludasiak körében a népmese és a mesemondás hagyományához való viszony átértékelését, ennek eredményeként a mese újra értékké vált. Ennek részben az az oka, hogy a falu számára a mesemondócsoport sok sikert hozott. A hetvenes évektől, a mesemondás hagyományos alkalmainak a megszűnésétől fogva a falu közössége számára semmiféle értéket nem képviselt a népmese. A mesemondócsoport létrehozásától kezdve a mesemondás lett a kifelé való sikeres reprezentálás egyik fő területe. Az elmúlt években a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyen a ludasiak több díjat kaptak. A térség sajtója több alkalommal foglalkozott a gyerekmesemondók sikereivel. A ludasi mesemondás újabb formájáról tévéműsor is készült. A mesemondók több alkalommal értek el sikereket otthoni szerepléseken, de a térség más településein, sőt külföldön is nagy lelkesedéssel fogadták a fellépésüket. Ezek mellett a közösségi sikerek mellett a mesemondócsoport tagjainak személyes előremenetelt is biztosított tevékenységük, sikert a tanulásban, az iskolai munkában.

Látható, hogy a mesemondás továbbélése sokat adott és ad a falunak. Ludas hagyományőrző településsé vált. Napjainkban a mese példáján a régi gyermekjátékokat, népszokásokat is felújítottak. Ennek a tevékenységének köszönhetően a falunak az eltűnőben levő népi kultúrához való viszonya megváltozott, Ludas néphagyományai újra értékké váltak.

Felhasznált irodalom:

• Matijevics Lajos: Égig érő mesefa. Tanulmányok II. 1970. 73–94
• Matijevics Lajos: Ludasi népballadák. Tanulmányok III. 1971. 263–303.
• Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék. I–II. Budapest–Újvidék, 1984. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVI.)
• Raffai Judit: A Rézmonyos. Ludasi népmesék. Szabadka, 2000.
• Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs László bácskai parasztember meséi. Budapest, 2001.

(Nyomtatásban megjelent: Ludasi jegyzetek 4-5., Szabadka, 2003.- 27-35. old)

--------------------------------------------------------------------------------

[1] Matijevics L. 1971. 229. ; 1970. ; Penavin O. 1984. I. 271–272.
[1] Penavin O. 1984. II. 100–111.
[2] Matijevics L. 1970. 74.
[3] Raffai J. 2001.
[4] Raffai J. 2000. 111–126.

 

Ludasi jegyzetek -
Szabadka -